Si vis pacem, para bellum!

            A délutáni kávé elfogyasztása olyan rituális és megszokott cselekmény volt családja életében, mint az angoloknál az 5 órai tea. Erre általában a délutáni pihenés, szunyokálás után került sor. Jóízűeket lehetett mellette beszélgetni, és valami olyan mérhetetlen béke ült akkor a házon, mint talán soha máskor. A kávé illata, melege, a benne lévő tejszín krémessége és a család jelenléte elfeledtette velük a problémákat legalább arra a húsz percre. Akkor nem gondoltak a rosszra. Robert nem gondolt a kórházban fekvő nővérére, akinek akkor már csak egy hete volt hátra, mint később az kiderült. Agydaganat vitte el 36 évesen. Nem gondolt a szintén súlyos beteg apjára, aki fél évvel élte csak túl nővérét. Mindig optimista volt, és soha nem panaszkodott. Baráti társaságában senki sem tudott ezekről a problémákról, mert nem hozta elő őket egy beszélgetés alkalmával sem. Munkatársai szintén nem tudtak róla. Mindenki egy jókedvű barátságos srácnak ismerte, aki bár kissé szeleburdi, mégis érettebb, mint hasonló korú társai. A kávét lassan szürcsölte. Talán lassabban, mint máskor. Anyja szomorú szemekkel nézett maga elé. Őt viselte meg később a legjobban a családi tragédiák sorozata. Ő volt az, akinek mindent át kellett élni a helyszínen. Ő volt, akit a halálhírekről legelőször értesítettek, és ő volt talán, aki a legtöbb zsebkendőt zokogta tele a Robert kivándorlását követő három évben.

            „Ha bármi baj lenne, vagy nem éreznétek ott jól magatokat, akkor azonnal gyertek haza!” – mondta édesanyja, miközben az üres kávéspoharat a tálcára rakta a többivel együtt. Majd felemelte azt, és kivitte a konyhába. Robert nem ment utána, apját hallgatta, aki régi idők történeteit mesélte éppen. Pedig belül tudta, hogy utána kellett volna mennie, megsimogatni a vállát, és valami vígasztalót mondani. Mert nagyon jól tudta, hogy azok a kávéspoharak az anyja könnyeivel lesznek elmosva. Olyan sokszor látta már azt a jelenetet, mikor drága édesanyját bántotta valami, és mosogatás közben sírta ki magát. Nem törölte le soha a könnyeit, csak hagyta, hogy végigfollyanak az arcán, és lecsöpögjenek a ruhájára.  Apja történetét hallgatta annak győri diákéveiről, az egyik nagy dunai áradásról, mikor őket vitték ki gátat építeni. Százszor hallotta már, de akár ezerszer is végig tudta volna hallgatni. Édesapjának különös érzéke volt a meséléshez. Olyan tehetsége, amely nem sokaknak adatik meg. Robert mindig arra vágyott, hogy ha majd egyszer neki lesznek gyermekei, akkor ő is ugyanazzal a lendülettel, és varázzsal tudja majd előadni nekik azokat a történeteket, amelyek vele estek meg. Néha még most is vágyik arra, hogy apját hallgathassa, ahogyan mesél. Azt a bársonyosan mély hangot, a sztorikban lévő humort, szomorúságot, emberi sorsokat akarja hallani legalább még egyszer. Gyakran álmodik apjával még most is, és álmában mindig mesél neki. Közben mosolyog, és ugyanazzal a, kissé megroggyant testtartással ül az otthoni ágy szélén, ahogyan szokott.  Azok után az álmok után mindig keserűek az ébredések, és nagy a visszavágyódás álomvilágba.

            A délután is eltellett lassan. Bőröndjét bepakolta már, gondosan ügyelve arra, hogy a 15 kilót ne lépje át, mert csak annyi foglaltatott a repülőjegyben. Ha több lett volna, akkor súlyos eurókat kellett volna ráfizetni. Neki viszont azt a kevés megtakarított pénzét is nagyon be kellett osztania, hiszen ki tudta, hogy mi vár rájuk még!? Anyja viszont ezzel szemben mindent be akart volna vele pakoltatni, hiszen nem vakációra indulnak, hanem egy új életet kezdeni. Két ember, kétszer 15 kg-ból. „Szép kis élet lesz ez!” – gondolta magában.

Vacsorára szalonnás rántottát evett, s mikor végzett, a kenyér héjával ugyanolyan gondosan kitörölgette a tányérat, mint addig is mindig. Ezután jött ki az udvarra, hogy rágyújtson.

A cigaretta elégett, a gondolatok tovaszálltak. Elmondott egy miatyánkot, miközben a csillagokat bámulta. Olyan szépen ragyogtak, mint nyári éjszakákon. Akkor érezte a legjobban, hogy ő nem akar elmenni. Ő otthon akar maradni, és tovább élni a családjával. Inkább legyen szegény, de nem megy el. Aztán szívének ezt az őszinte vallomását újra elnyomta agyának realitása. „Menni kell, mert itthon semmi sem lesz belőlem!”  - mondta el mindenkinek, aki megkérdezte tőle, hogy miért akar kivándorolni az országból.  Tudták róla, hogy szereti a hazáját, a faluját, a családját. Úgy ismerték őt, aki kötödik oda, és nem szívesen hagyná el azt. Mégis ő volt, aki útra kelt, mert a nagyurak nem hagytak neki más lehetőséget. Egy olyan kanyonban volt, ahonnan egy halovány reménysugár, egy ütött-kopott kötélhágcsó jelentette az egyetlen kiutat. De azon ha elmegy, akkor nem biztos, hogy vissza is tud rajta ereszkedni. Ő mégis megtette, mert többet nem akart magának anyagi problémákat. Nem akart pénz nélkül lenni már minden hónap 15-én, és nem akart jövő nélküli életet. Mert ha otthon maradt volna, akkor valószínűleg ez várt volna rá.

Még megsimogatta egyszer Raul fejét, majd bement a házba. Álmos volt már, és bár attól tartott, hogy nem fog tudni elaludni, viszonylag hamar magával ragadta az álom. Álmában énekelt a házuk mögött lévő mezőn, és ragyogó nyári nap volt, a mező pompázott az ezernyi színében. Felnőtt volt már, de gyermekhangon énekelt. Különös álom volt az, és azóta is sokszor elgondolkodott már, hogy vajon mi volt annak a jelentése. Az éjszaka hamar elszállt, és az ébresztőóra kegyetlenül megtörte a csendet reggel 6-kor. Gyors zuhanyzás, reggeli, kávé, cigi. Mintha egy szokásos nap indulna. De az nem volt szokásos, és végig arra gondolt, hogy még aznap 12000 méter magasan fog repülni, miközben ő még egy 3 méter magas létra tetejéről is le tudott volna szédülni, olyan tériszonya volt. Anyja képtelen volt abbahagyni a sírást. Fiatalabbik bátyja, aki hat héttel később követte őket, 7-kor elment dolgozni. Kezet fogtak, megcsókolták egymást. Robert tudta, hogy bátyjára még kemény dolgok várnak majd otthon abban a hat hétben. Sajnos igaza lett. Hirtelen eszébe jutott a nővérétől való búcsúzás. Mikor egyedül hagyták vele a kórteremben. Az az életvidám, kissé molett nő, aki azelőtt nővére volt, már csak egy 40 kilós, sápadt beteg volt, akinek a haja is kihullott a sugárkezelés mellékhatásaként. De soha nem hitte el, hogy ő meg fog halni. Mindig remélte, hogy meggyógyul. Ebben Robert is igyekezett támogatni, és legutoljára is csak egy olyan nagyon banális dolgot tudott neki mondani, hogy „Gyógyulj meg hamar, tavasszal jövök talán szabadságra!”. Nővére elmosolyodta magát, majd átölelte őt Robert. Kissé rémülten, mert attól kellett tartani, hogy egy gyenge ölelés is kárt tehet az addigra törékennyé vált testében. Azóta, ha erre a jelenetre gondol, akkor mindig eltöpreng, hogy talán meg kellett volna neki mondani, hogy hamarosan mennyei Atyánk színe elé kell majd állnia. Éppen ezért minden nap, minden óráját imádsággal, és bűnbánattal kéne töltenie. De a Jóisten így is biztos befogadta őt az ő országában, hiszen alkalmat adott neki már az életében a bűnbánatra.  Egy másfél évig tartó bűnhődés keretében, mivel ennyi idővel azelőtt találták meg a csomót a mellében. Mint később kiderült, az már csak egy áttéte volt az agydaganatnak.

Reggel 8 óra is elmúlt már, és mintha az óra megvadult volna. A másodperc-mutató őrült sebességgel járt körbe, és nem lehetett lelassítani. Reggel kilencre volt megbeszélve párjával, hogy mennek érte. Após- és anyósjelöltjével egyetemben, akikkel addig még nem sokszor találkozott. Robert még egyszer körbejárta a házat, annak minden zugát. Hátra ment a hátsó udvarba, kiment a kerbe. Megsimogatta a fákat, a szőlőtőkéket, és a füvet. Búcsúzott. Minden élőtől, és élettelentől. De megígérte, hogy visszajön, de ha esetleg nem, akkor sem felejti el őket soha. Raulhoz hosszan beszélt. Talán butaságnak tűnt másoknak, de ő biztos volt benne, hogy az a kutya értett az emberek nyelvén. Elmondta neki, hogy vigyázzon a házra, ne kaparja fel a kertet. Ha patkányt lát, azt azonnal kapja el. Ne menjen hátra a mezőre egyedül, mert hátha arra téved egy pityókás vadász, és lelövi. Elmonta neki, hogy nagyon szereti, és köszöni neki azokat a sétákat, amelyeket megoszthatott vele. Raul figyelmesen végighallgatta ezeket a jótanácsokat, majd észrevehetett valami mozgolódást a szántásban, mert vad ugatással kiugrott hátra. Akkor látta hű kutyáját utoljára. Annak az évnek a szilveszterén annyira megijedt a primitív emberek szórakozásától, a petárdáktól, hogy elszökött otthonról. Hogy mi lett a sorsa, azt senki sem tudja.

Anyja átfutott a szomszédba, hogy egy kis szilvát kérjen, hiszen az is milyen jó lesz Robertnek az útra. Közben megérkezett az autó. Az autó, amely bár zöld volt, akkor mégis a halál fekete hintójának tűnt. Nehéz szívvel kivitte két utazótáskáját, amelyeket betett a csomagtartóba. Bement apjához, hogy búcsút vegyen tőle. Megölelte, megcsókolta, és csak ennyit mondott neki: „Aztán várjál ám meg apu! Hamarosan jövök!” Az apja rábólintott, majd kezének mozdulatával jelezte, hogy induljon. Beszélni nem tudott, mert ha megszólalt volna, akkor kitört volna belőle is a zokogás. Soha nem akart gyengének látszani a családja előtt. Betegségét is így tűrte, türelemmel, büszkeséggel. Édesanyja visszaért a szomszédból. Kezébe nyomott egy zacskó szilvát, meg egy levelet, ami Robert nevére szólt, akkor hozta a postás. Robert mindkettőt betette a hátizsákjába, majd anyjához fordult. Néztek egymás fátyolos szemébe néhány másodpercig, majd megölelték, megcsókolták egymást. Mindkettőjük szívét húzta valamilyen láthatatlan súly lefelé. Robert csak később értette meg, hogy az a súly a hazaszeretet volt. Mert mikor erről beszélünk, akkor hajlamosak vagyunk „csak” az országra gondolni, amelyben élünk. De ez sokkal több annál. A hazát szeretni az olyan, hogy szereted a nyelvet, amin beszélsz, a házat, amely otthont adott neked. Szereted a családodat, akik mindig körülvettek és biztonságérzetet adtak. Szereted a földnek az illatát és annak termését. Szereted az állatokat, akik megosztották veled az életüket. Szereted a szomszédaidat, a falut, vagy várost, amelyben élsz. Szereted a „magyar” kifejezés minden formáját, mert tudod, hogy te is az vagy, te is odatartozol! De legfőképpen szereted az őseidet, akik nélkül ez mind nem lenne, és nem szerethetnéd mindezt!

Az ölelés nem akart abbamaradni. Csak szorították egymást, mint akik soha nem akarják elengedni a másikat. Érezték a másik könnycseppjét magukon! De engedni kellett, és indulni. Nehéz volt, de megtették. Szó nem sok esett, ami igen, arra sem emlékeznek. Egy egészen felemelő lelki állapot volt az, amit nem mindenki él át az életben. Robert beült az autóba, ami elindult lomhán egy új élet felé. Összeszorult a gyomra. Hátranézett, és az anyját látta, ahogyan ott állt az otthonkájában, és integetett. A kezével csókokat küldött a távolodó autó felé, ami nem állt meg vagy fordult vissza, ahogyan azt ő szerette volna. Az elment. Benne Roberttel, egy általa választott, remélhetőleg szebb jövő felé.

Folyt. Köv.

            Az öngyújtó szikrázva lobbant fel és gyújtotta meg a cigarettát. Nagyot szívott bele, majd szomorúan hátradőlt. Tudta, hogy ha ez a dekk is elégett, akkor már tényleg le kell feküdnie, mert nehéz nap várt rá másnap. Utaznia kellett. Nem egy balatonfüredi hétvégére, vagy egy kellemesen kifárasztó hosszú túrára. Nem is hivatalos ügyben járt és nem is baráti látogatásra indult. Olyan út volt ez, amely sorsdöntő volt az életében. Egy mérföldkő, ahogyan visszatekintve nézi. Egy olyan utazásra indult másnap, ami azóta is tart, pedig már több, mint három éve elkezdődött. El kellett hagynia az otthonát és egy olyan világba menni, amit előtte csak tv-ből, vagy könyvekből ismert. Nem űzte el a hazájából senki. Esetleg közvetve okolható ezért az a kormány, amely azóta is színesre festett kótyagos óriásként terpeszkedik népe nyakán.

            Nem tudta önmagát sem ellátni, arra még gondolni sem mert, hogy esetleg családot alapítson. Pedig barátnője már akkor gyerekre vágyott, és letelepedésre. Persze meg lehetett volna oldani az egészet hitelből, és azóta is nyögni annak törlesztését és a nagyurak rástrófolt kamatait, de valószínűleg rövid időn belül belerokkantak volna. A gyárban, ahol addig dolgozott, egy héttel azelőtt volt „leszámolni”, ahogyan ezt az eljárást Magyarországon hívják. Több, mint egy évig pakolta az öntvényt az automata megmunkáló-szalagra és tudta, hogy jó dolgozó volt. Soha nem volt táppénzen, nem késett egyszer sem, sőt még olyan túlórái is voltak, amiket a gyár szívességként fogott fel és soha nem fizette ki azokat. Három műszak volt. Akármelyikben is dolgozott, mindig legalább 12 órát volt otthonról távol, mivel a busz másfél órát zögykölődött oda s vissza. Tehát amikor már a munkatársai túl voltak az ebéden, vacsorán vagy éppen a reggelin, akkor ő még csak félúton volt hazafele, és azon gondolkozott, hogy nem akar ott lenni.  Nem akart ott rázkódni, és saját izzadságszagán kívül még vagy 15 másikat is érezni. Nem akart három műszakban dolgozni és nem akart többet gyárt látni. Nem akarta pláne mindezt havi hatvanezerért. A fizetésemelési ígéretet felmondása előtt három hónappal megkapta. A fizetésemelést soha sem.

            Egy középiskolai érettségi megfejelve egy OKJ-s papírral, ami érdessége és keménysége miatt még praktikusan sem használható fel, nem jelent biztos állást a mai magyar valóságban. Tovább kellett volna tanulni, amire sem pénze, sem pedig akarata nem volt. Neki egy példakép kellett volna a családban, akire felnézhetett volna. Valakire, aki vért izzadva, kemény munkával kitört a nyomornak nem nevezhető „éldegélésből”. Ilyen nem volt, de ehelyett volt egy maffiózó báty, akinek könnyed élete azonnal megbolondította. Nagyon egyszerűen szerzett nagyon sok pénzt, amit szintén nagyon lezseren, a holnapra nem gondolva tudott elkölteni. Ő volt a szemében az a valaki, akit le kell másolni, el kell neki hinni mindent, sőt esetleg tanulni tőle. Gondolatai sokszor visszakalandoznak ezekbe az időkbe, és most már a naívság tetőfokának tűnik számára, hogy így bedőlt  egy embernek, aki légvárakból építette fel az életét. Talán akkor józanodott ki, mikor bátyját elvitték az ütött-kopott „villájából” a rendőrök, és még arra sem volt pénze, hogy egy ügyvédet fogadjon magának. Akkor döbbent rá, hogy nem a jó embert akarta utánozni, és minden energia, ami a maffiózóélet majmolására szánt, elpocsékolt vesződés volt, és ha nem így történt volna, akkor már nem ott tartott volna, ahol akkor.  Akkor rájött, hogy tulajdonképpen az nem is ő lett volna, ha másokat megkárosítva jut vagyonhoz. Az nem ő lett volna, aki a felesége mellett még néhány kurvát tart, akiknek az esti imájába a névre szóló bankkártya, illetve a „mindenhol a  csúcsra jutni” kérések is bele vannak szőve.  Az nem ő lett volna, aki minden hazugsággal kábítja a saját anyját és családját, milliókról beszél, miközben százak sincsenek. Ott derült ki, hogy neki még tanulni kellett volna, nem pedig dolgozni menni, és arra számítani, hogy kemény munka nélkül és némi „okossággal” majd meg fog gazdagodni, és utána gondtalan élete lesz. Mondjuk ha az anyja havi ötvenezres nyudíjához hozzáadjuk az apja hetvenezres rokkantnyugdíját (aminek kb fele gyógyszerekre, illetve orvosi paraszolvenciára ment el), akkor hamar kiderül, hogy nem fedezett volna egy havi húszezer forintba kerülő albérletet, tankönyveket, jegyzeteket, költőpénzt, utazási költséget stb. Így nem is akarta erőltetni a dolgot. De mikor bátyja börtönbe került, akkor mégis felvételizett levelező szakra. Fel is vették, de közbejött a nagy utazás.

            A terv az volt, hogy egy évre mennek el. Dolgoznak amennyit bírnak, annyi pénzt félretesznek, amennyit csak lehetséges, majd hazamennek, és addigra otthon is javulnak a dolgok, illetve valami kis félretett pénzzel könnyebb lesz elindulni. Színes álmok voltak ezek, melyeket párjával együtt az otthon töltött utolsó nyár estéin szövögettek, miközben rózsaszín felhőkben úsztak. Ábrándoztak szépet külföldi tájakról, jó munkáról, vendégszerető idegenekről, akik majd mind segíteni fognak és annyi pénzt félre tudnak majd tenni az egy év alatt, hogy egy lakásnak legalább a felét ki tudják majd otthon fizetni, a másik felére pedig hitel lesz. De nem baj, hiszen annak a részleteit röhögve ki tudják majd fizetni, hiszen a külföldi tapasztalat sokat nyom a latba a munkakeresés dzsungelében, és olyan jó munkát kapnak majd (és persze a főiskolát is elvégzi majd levelezőn, de addig is halaszt egy évet), hogy még Walt Disney éneklő őzikéje is hirtelen előugrott a háttérből, és madarakkal a hátán elénekelte a „Life is beautiful, life is amazing!” című, hat liter nyállal átitatott dalt. A valóság hamar helyretette a fejükben a dolgokat, és eltűntek a rózsaszín felhők, a nyár, a vendégszeretet. Helyettük jöttek esőfelhők, örök ősz és általános kiközösítés, ha külföldi vagy.

            A cigaretta hamarabb égett, mint máskor, és már elég hideg volt az udvaron ücsörögni. Az öreg feketefoltos angol vizsla megnyalta a székről lelógó balkezét.

            — Raul, kit fogsz holnap ilyenkor nyalogatni?! – sóhajtott fel.

            Az otthoni helyzetre gondolt akkor. Gondolatban még egyszer végigjárta azt az útvonalat, ahol ma járt. Végigbandukolta búsan a házuk mögött lévő erdő-mező minden zegzugát Raullal, a hű társsal, aki mit sem tudva gazdája bánatából, hogy talán utojára jár erre, ugyanolyan vidáman ugrált egész úton, és pont úgy ugrasztotta ki a dagonyázó vaddisznót fürdőjéből, ahogyan mindig azelőtt. Bejárták a vadcsapásokat, és nagyokat szívott abból az mellet-simogató levegőből, amit csak a nyárfa-erdőkben lehet érezni. Minden magaslesre felmászott, és emlékeket látott magáról, mikor még gyerekként az üres söréthüvelyeket szedte össze ugyanonnan, ahol akkor bánattal teli szívvel állt. A les tetéjén körülnézett. A táj, amit látott, sokkal élesebben és melegebben köszönt vissza rá mint azelőtt. Az októberi idő szürkesége nem tudta elnyomni szemének azt a különös képességét, ami akkor színesebbre festett mindent, mint amilyen volt valójában. Kínzó érzés szorította a lelkét, melyből az arcán legördülő könnycseppek sem akarták a várt feloldozást hozni. Látta a szomszéd falu két templomtornyát, a házaktól nem messze elterülő nagy tölgyerdővel, amelyben első szarvasagancsát találta, melyet mint vadászzsákmányt vitt haza.  Raul a les alatt jelezte, hogy valamilyen kis rágcsálót szimatol a föld alatt, majd őrült kaparásba kezdett, melyet addig nem volt hajlandó abbahagyni, amig elő nem húzta a hörcsögöt, vagy a mezei egeret. Nem ette meg őket, de a szájában tartva, rágcsálva cipelte mindig hazáig. Ugyanolyan vadászzsákmány volt az  számára, mint neki egykoron az a szarvasagancs.  Az emlékek, mint megvadult hangyaboly cikáztak az agyában. Nyári napsütést látott őzpárok szédült szerelmi táncával, majd hirtelen ugyanott hódűnék jelentetk meg az úton egy éppen átváltó vadkannal, aki Raul oldalán a hosszú sebhelyet hagyta. Oldalra nézett, és ott a Somlót látta, ahogyan hegytető felhőbe burkolózik. A pincék zsongása, és a szüret izgalma ugrott be neki hirtelen, és észre sem vette, hogy könnyei csak folytak végig az arcán, mint megállíthatatlan szomorúságzuhatagok. Raul már végzett a kaparással, és a szerencsétlenül járt egér farka lógott csak ki a szájából. Még egyszer körülnézett, majd lemászott a lesről. Elindultak hazafelé, de a könnyeit nem törölte le az arcáról. Érezte a sós ízt a szájában, amely nem akart legurulni összeszorult torkán.

            Hazaérve ugyanazzal a megszokott mozdulattal tette be maga után az ajtót. Botját az ólakhoz támasztotta, majd bement a házba, ahol kávé illata csapta meg az orrát.

Folyt. Köv.