Si vis pacem, para bellum!

            Az öngyújtó szikrázva lobbant fel és gyújtotta meg a cigarettát. Nagyot szívott bele, majd szomorúan hátradőlt. Tudta, hogy ha ez a dekk is elégett, akkor már tényleg le kell feküdnie, mert nehéz nap várt rá másnap. Utaznia kellett. Nem egy balatonfüredi hétvégére, vagy egy kellemesen kifárasztó hosszú túrára. Nem is hivatalos ügyben járt és nem is baráti látogatásra indult. Olyan út volt ez, amely sorsdöntő volt az életében. Egy mérföldkő, ahogyan visszatekintve nézi. Egy olyan utazásra indult másnap, ami azóta is tart, pedig már több, mint három éve elkezdődött. El kellett hagynia az otthonát és egy olyan világba menni, amit előtte csak tv-ből, vagy könyvekből ismert. Nem űzte el a hazájából senki. Esetleg közvetve okolható ezért az a kormány, amely azóta is színesre festett kótyagos óriásként terpeszkedik népe nyakán.

            Nem tudta önmagát sem ellátni, arra még gondolni sem mert, hogy esetleg családot alapítson. Pedig barátnője már akkor gyerekre vágyott, és letelepedésre. Persze meg lehetett volna oldani az egészet hitelből, és azóta is nyögni annak törlesztését és a nagyurak rástrófolt kamatait, de valószínűleg rövid időn belül belerokkantak volna. A gyárban, ahol addig dolgozott, egy héttel azelőtt volt „leszámolni”, ahogyan ezt az eljárást Magyarországon hívják. Több, mint egy évig pakolta az öntvényt az automata megmunkáló-szalagra és tudta, hogy jó dolgozó volt. Soha nem volt táppénzen, nem késett egyszer sem, sőt még olyan túlórái is voltak, amiket a gyár szívességként fogott fel és soha nem fizette ki azokat. Három műszak volt. Akármelyikben is dolgozott, mindig legalább 12 órát volt otthonról távol, mivel a busz másfél órát zögykölődött oda s vissza. Tehát amikor már a munkatársai túl voltak az ebéden, vacsorán vagy éppen a reggelin, akkor ő még csak félúton volt hazafele, és azon gondolkozott, hogy nem akar ott lenni.  Nem akart ott rázkódni, és saját izzadságszagán kívül még vagy 15 másikat is érezni. Nem akart három műszakban dolgozni és nem akart többet gyárt látni. Nem akarta pláne mindezt havi hatvanezerért. A fizetésemelési ígéretet felmondása előtt három hónappal megkapta. A fizetésemelést soha sem.

            Egy középiskolai érettségi megfejelve egy OKJ-s papírral, ami érdessége és keménysége miatt még praktikusan sem használható fel, nem jelent biztos állást a mai magyar valóságban. Tovább kellett volna tanulni, amire sem pénze, sem pedig akarata nem volt. Neki egy példakép kellett volna a családban, akire felnézhetett volna. Valakire, aki vért izzadva, kemény munkával kitört a nyomornak nem nevezhető „éldegélésből”. Ilyen nem volt, de ehelyett volt egy maffiózó báty, akinek könnyed élete azonnal megbolondította. Nagyon egyszerűen szerzett nagyon sok pénzt, amit szintén nagyon lezseren, a holnapra nem gondolva tudott elkölteni. Ő volt a szemében az a valaki, akit le kell másolni, el kell neki hinni mindent, sőt esetleg tanulni tőle. Gondolatai sokszor visszakalandoznak ezekbe az időkbe, és most már a naívság tetőfokának tűnik számára, hogy így bedőlt  egy embernek, aki légvárakból építette fel az életét. Talán akkor józanodott ki, mikor bátyját elvitték az ütött-kopott „villájából” a rendőrök, és még arra sem volt pénze, hogy egy ügyvédet fogadjon magának. Akkor döbbent rá, hogy nem a jó embert akarta utánozni, és minden energia, ami a maffiózóélet majmolására szánt, elpocsékolt vesződés volt, és ha nem így történt volna, akkor már nem ott tartott volna, ahol akkor.  Akkor rájött, hogy tulajdonképpen az nem is ő lett volna, ha másokat megkárosítva jut vagyonhoz. Az nem ő lett volna, aki a felesége mellett még néhány kurvát tart, akiknek az esti imájába a névre szóló bankkártya, illetve a „mindenhol a  csúcsra jutni” kérések is bele vannak szőve.  Az nem ő lett volna, aki minden hazugsággal kábítja a saját anyját és családját, milliókról beszél, miközben százak sincsenek. Ott derült ki, hogy neki még tanulni kellett volna, nem pedig dolgozni menni, és arra számítani, hogy kemény munka nélkül és némi „okossággal” majd meg fog gazdagodni, és utána gondtalan élete lesz. Mondjuk ha az anyja havi ötvenezres nyudíjához hozzáadjuk az apja hetvenezres rokkantnyugdíját (aminek kb fele gyógyszerekre, illetve orvosi paraszolvenciára ment el), akkor hamar kiderül, hogy nem fedezett volna egy havi húszezer forintba kerülő albérletet, tankönyveket, jegyzeteket, költőpénzt, utazási költséget stb. Így nem is akarta erőltetni a dolgot. De mikor bátyja börtönbe került, akkor mégis felvételizett levelező szakra. Fel is vették, de közbejött a nagy utazás.

            A terv az volt, hogy egy évre mennek el. Dolgoznak amennyit bírnak, annyi pénzt félretesznek, amennyit csak lehetséges, majd hazamennek, és addigra otthon is javulnak a dolgok, illetve valami kis félretett pénzzel könnyebb lesz elindulni. Színes álmok voltak ezek, melyeket párjával együtt az otthon töltött utolsó nyár estéin szövögettek, miközben rózsaszín felhőkben úsztak. Ábrándoztak szépet külföldi tájakról, jó munkáról, vendégszerető idegenekről, akik majd mind segíteni fognak és annyi pénzt félre tudnak majd tenni az egy év alatt, hogy egy lakásnak legalább a felét ki tudják majd otthon fizetni, a másik felére pedig hitel lesz. De nem baj, hiszen annak a részleteit röhögve ki tudják majd fizetni, hiszen a külföldi tapasztalat sokat nyom a latba a munkakeresés dzsungelében, és olyan jó munkát kapnak majd (és persze a főiskolát is elvégzi majd levelezőn, de addig is halaszt egy évet), hogy még Walt Disney éneklő őzikéje is hirtelen előugrott a háttérből, és madarakkal a hátán elénekelte a „Life is beautiful, life is amazing!” című, hat liter nyállal átitatott dalt. A valóság hamar helyretette a fejükben a dolgokat, és eltűntek a rózsaszín felhők, a nyár, a vendégszeretet. Helyettük jöttek esőfelhők, örök ősz és általános kiközösítés, ha külföldi vagy.

            A cigaretta hamarabb égett, mint máskor, és már elég hideg volt az udvaron ücsörögni. Az öreg feketefoltos angol vizsla megnyalta a székről lelógó balkezét.

            — Raul, kit fogsz holnap ilyenkor nyalogatni?! – sóhajtott fel.

            Az otthoni helyzetre gondolt akkor. Gondolatban még egyszer végigjárta azt az útvonalat, ahol ma járt. Végigbandukolta búsan a házuk mögött lévő erdő-mező minden zegzugát Raullal, a hű társsal, aki mit sem tudva gazdája bánatából, hogy talán utojára jár erre, ugyanolyan vidáman ugrált egész úton, és pont úgy ugrasztotta ki a dagonyázó vaddisznót fürdőjéből, ahogyan mindig azelőtt. Bejárták a vadcsapásokat, és nagyokat szívott abból az mellet-simogató levegőből, amit csak a nyárfa-erdőkben lehet érezni. Minden magaslesre felmászott, és emlékeket látott magáról, mikor még gyerekként az üres söréthüvelyeket szedte össze ugyanonnan, ahol akkor bánattal teli szívvel állt. A les tetéjén körülnézett. A táj, amit látott, sokkal élesebben és melegebben köszönt vissza rá mint azelőtt. Az októberi idő szürkesége nem tudta elnyomni szemének azt a különös képességét, ami akkor színesebbre festett mindent, mint amilyen volt valójában. Kínzó érzés szorította a lelkét, melyből az arcán legördülő könnycseppek sem akarták a várt feloldozást hozni. Látta a szomszéd falu két templomtornyát, a házaktól nem messze elterülő nagy tölgyerdővel, amelyben első szarvasagancsát találta, melyet mint vadászzsákmányt vitt haza.  Raul a les alatt jelezte, hogy valamilyen kis rágcsálót szimatol a föld alatt, majd őrült kaparásba kezdett, melyet addig nem volt hajlandó abbahagyni, amig elő nem húzta a hörcsögöt, vagy a mezei egeret. Nem ette meg őket, de a szájában tartva, rágcsálva cipelte mindig hazáig. Ugyanolyan vadászzsákmány volt az  számára, mint neki egykoron az a szarvasagancs.  Az emlékek, mint megvadult hangyaboly cikáztak az agyában. Nyári napsütést látott őzpárok szédült szerelmi táncával, majd hirtelen ugyanott hódűnék jelentetk meg az úton egy éppen átváltó vadkannal, aki Raul oldalán a hosszú sebhelyet hagyta. Oldalra nézett, és ott a Somlót látta, ahogyan hegytető felhőbe burkolózik. A pincék zsongása, és a szüret izgalma ugrott be neki hirtelen, és észre sem vette, hogy könnyei csak folytak végig az arcán, mint megállíthatatlan szomorúságzuhatagok. Raul már végzett a kaparással, és a szerencsétlenül járt egér farka lógott csak ki a szájából. Még egyszer körülnézett, majd lemászott a lesről. Elindultak hazafelé, de a könnyeit nem törölte le az arcáról. Érezte a sós ízt a szájában, amely nem akart legurulni összeszorult torkán.

            Hazaérve ugyanazzal a megszokott mozdulattal tette be maga után az ajtót. Botját az ólakhoz támasztotta, majd bement a házba, ahol kávé illata csapta meg az orrát.

Folyt. Köv.

Ez a bejegyzés 2008. január 8. kedd napon 22:15 órakor készült, és a(z) Szerencsepróba indul! témához tartozik. Nyomon követheted az erre a bejegyzésre adott válaszokat RSS 2.0 forráson keresztül. Hagyhatsz hozzászólást, vagy tehetsz visszakövetést oldaladról.