A délutáni kávé elfogyasztása olyan rituális és megszokott cselekmény volt családja életében, mint az angoloknál az 5 órai tea. Erre általában a délutáni pihenés, szunyokálás után került sor. Jóízűeket lehetett mellette beszélgetni, és valami olyan mérhetetlen béke ült akkor a házon, mint talán soha máskor. A kávé illata, melege, a benne lévő tejszín krémessége és a család jelenléte elfeledtette velük a problémákat legalább arra a húsz percre. Akkor nem gondoltak a rosszra. Robert nem gondolt a kórházban fekvő nővérére, akinek akkor már csak egy hete volt hátra, mint később az kiderült. Agydaganat vitte el 36 évesen. Nem gondolt a szintén súlyos beteg apjára, aki fél évvel élte csak túl nővérét. Mindig optimista volt, és soha nem panaszkodott. Baráti társaságában senki sem tudott ezekről a problémákról, mert nem hozta elő őket egy beszélgetés alkalmával sem. Munkatársai szintén nem tudtak róla. Mindenki egy jókedvű barátságos srácnak ismerte, aki bár kissé szeleburdi, mégis érettebb, mint hasonló korú társai. A kávét lassan szürcsölte. Talán lassabban, mint máskor. Anyja szomorú szemekkel nézett maga elé. Őt viselte meg később a legjobban a családi tragédiák sorozata. Ő volt az, akinek mindent át kellett élni a helyszínen. Ő volt, akit a halálhírekről legelőször értesítettek, és ő volt talán, aki a legtöbb zsebkendőt zokogta tele a Robert kivándorlását követő három évben.
„Ha bármi baj lenne, vagy nem éreznétek ott jól magatokat, akkor azonnal gyertek haza!” – mondta édesanyja, miközben az üres kávéspoharat a tálcára rakta a többivel együtt. Majd felemelte azt, és kivitte a konyhába. Robert nem ment utána, apját hallgatta, aki régi idők történeteit mesélte éppen. Pedig belül tudta, hogy utána kellett volna mennie, megsimogatni a vállát, és valami vígasztalót mondani. Mert nagyon jól tudta, hogy azok a kávéspoharak az anyja könnyeivel lesznek elmosva. Olyan sokszor látta már azt a jelenetet, mikor drága édesanyját bántotta valami, és mosogatás közben sírta ki magát. Nem törölte le soha a könnyeit, csak hagyta, hogy végigfollyanak az arcán, és lecsöpögjenek a ruhájára. Apja történetét hallgatta annak győri diákéveiről, az egyik nagy dunai áradásról, mikor őket vitték ki gátat építeni. Százszor hallotta már, de akár ezerszer is végig tudta volna hallgatni. Édesapjának különös érzéke volt a meséléshez. Olyan tehetsége, amely nem sokaknak adatik meg. Robert mindig arra vágyott, hogy ha majd egyszer neki lesznek gyermekei, akkor ő is ugyanazzal a lendülettel, és varázzsal tudja majd előadni nekik azokat a történeteket, amelyek vele estek meg. Néha még most is vágyik arra, hogy apját hallgathassa, ahogyan mesél. Azt a bársonyosan mély hangot, a sztorikban lévő humort, szomorúságot, emberi sorsokat akarja hallani legalább még egyszer. Gyakran álmodik apjával még most is, és álmában mindig mesél neki. Közben mosolyog, és ugyanazzal a, kissé megroggyant testtartással ül az otthoni ágy szélén, ahogyan szokott. Azok után az álmok után mindig keserűek az ébredések, és nagy a visszavágyódás álomvilágba.
A délután is eltellett lassan. Bőröndjét bepakolta már, gondosan ügyelve arra, hogy a 15 kilót ne lépje át, mert csak annyi foglaltatott a repülőjegyben. Ha több lett volna, akkor súlyos eurókat kellett volna ráfizetni. Neki viszont azt a kevés megtakarított pénzét is nagyon be kellett osztania, hiszen ki tudta, hogy mi vár rájuk még!? Anyja viszont ezzel szemben mindent be akart volna vele pakoltatni, hiszen nem vakációra indulnak, hanem egy új életet kezdeni. Két ember, kétszer 15 kg-ból. „Szép kis élet lesz ez!” – gondolta magában.
Vacsorára szalonnás rántottát evett, s mikor végzett, a kenyér héjával ugyanolyan gondosan kitörölgette a tányérat, mint addig is mindig. Ezután jött ki az udvarra, hogy rágyújtson.
A cigaretta elégett, a gondolatok tovaszálltak. Elmondott egy miatyánkot, miközben a csillagokat bámulta. Olyan szépen ragyogtak, mint nyári éjszakákon. Akkor érezte a legjobban, hogy ő nem akar elmenni. Ő otthon akar maradni, és tovább élni a családjával. Inkább legyen szegény, de nem megy el. Aztán szívének ezt az őszinte vallomását újra elnyomta agyának realitása. „Menni kell, mert itthon semmi sem lesz belőlem!” - mondta el mindenkinek, aki megkérdezte tőle, hogy miért akar kivándorolni az országból. Tudták róla, hogy szereti a hazáját, a faluját, a családját. Úgy ismerték őt, aki kötödik oda, és nem szívesen hagyná el azt. Mégis ő volt, aki útra kelt, mert a nagyurak nem hagytak neki más lehetőséget. Egy olyan kanyonban volt, ahonnan egy halovány reménysugár, egy ütött-kopott kötélhágcsó jelentette az egyetlen kiutat. De azon ha elmegy, akkor nem biztos, hogy vissza is tud rajta ereszkedni. Ő mégis megtette, mert többet nem akart magának anyagi problémákat. Nem akart pénz nélkül lenni már minden hónap 15-én, és nem akart jövő nélküli életet. Mert ha otthon maradt volna, akkor valószínűleg ez várt volna rá.
Még megsimogatta egyszer Raul fejét, majd bement a házba. Álmos volt már, és bár attól tartott, hogy nem fog tudni elaludni, viszonylag hamar magával ragadta az álom. Álmában énekelt a házuk mögött lévő mezőn, és ragyogó nyári nap volt, a mező pompázott az ezernyi színében. Felnőtt volt már, de gyermekhangon énekelt. Különös álom volt az, és azóta is sokszor elgondolkodott már, hogy vajon mi volt annak a jelentése. Az éjszaka hamar elszállt, és az ébresztőóra kegyetlenül megtörte a csendet reggel 6-kor. Gyors zuhanyzás, reggeli, kávé, cigi. Mintha egy szokásos nap indulna. De az nem volt szokásos, és végig arra gondolt, hogy még aznap 12000 méter magasan fog repülni, miközben ő még egy 3 méter magas létra tetejéről is le tudott volna szédülni, olyan tériszonya volt. Anyja képtelen volt abbahagyni a sírást. Fiatalabbik bátyja, aki hat héttel később követte őket, 7-kor elment dolgozni. Kezet fogtak, megcsókolták egymást. Robert tudta, hogy bátyjára még kemény dolgok várnak majd otthon abban a hat hétben. Sajnos igaza lett. Hirtelen eszébe jutott a nővérétől való búcsúzás. Mikor egyedül hagyták vele a kórteremben. Az az életvidám, kissé molett nő, aki azelőtt nővére volt, már csak egy 40 kilós, sápadt beteg volt, akinek a haja is kihullott a sugárkezelés mellékhatásaként. De soha nem hitte el, hogy ő meg fog halni. Mindig remélte, hogy meggyógyul. Ebben Robert is igyekezett támogatni, és legutoljára is csak egy olyan nagyon banális dolgot tudott neki mondani, hogy „Gyógyulj meg hamar, tavasszal jövök talán szabadságra!”. Nővére elmosolyodta magát, majd átölelte őt Robert. Kissé rémülten, mert attól kellett tartani, hogy egy gyenge ölelés is kárt tehet az addigra törékennyé vált testében. Azóta, ha erre a jelenetre gondol, akkor mindig eltöpreng, hogy talán meg kellett volna neki mondani, hogy hamarosan mennyei Atyánk színe elé kell majd állnia. Éppen ezért minden nap, minden óráját imádsággal, és bűnbánattal kéne töltenie. De a Jóisten így is biztos befogadta őt az ő országában, hiszen alkalmat adott neki már az életében a bűnbánatra. Egy másfél évig tartó bűnhődés keretében, mivel ennyi idővel azelőtt találták meg a csomót a mellében. Mint később kiderült, az már csak egy áttéte volt az agydaganatnak.
Reggel 8 óra is elmúlt már, és mintha az óra megvadult volna. A másodperc-mutató őrült sebességgel járt körbe, és nem lehetett lelassítani. Reggel kilencre volt megbeszélve párjával, hogy mennek érte. Após- és anyósjelöltjével egyetemben, akikkel addig még nem sokszor találkozott. Robert még egyszer körbejárta a házat, annak minden zugát. Hátra ment a hátsó udvarba, kiment a kerbe. Megsimogatta a fákat, a szőlőtőkéket, és a füvet. Búcsúzott. Minden élőtől, és élettelentől. De megígérte, hogy visszajön, de ha esetleg nem, akkor sem felejti el őket soha. Raulhoz hosszan beszélt. Talán butaságnak tűnt másoknak, de ő biztos volt benne, hogy az a kutya értett az emberek nyelvén. Elmondta neki, hogy vigyázzon a házra, ne kaparja fel a kertet. Ha patkányt lát, azt azonnal kapja el. Ne menjen hátra a mezőre egyedül, mert hátha arra téved egy pityókás vadász, és lelövi. Elmonta neki, hogy nagyon szereti, és köszöni neki azokat a sétákat, amelyeket megoszthatott vele. Raul figyelmesen végighallgatta ezeket a jótanácsokat, majd észrevehetett valami mozgolódást a szántásban, mert vad ugatással kiugrott hátra. Akkor látta hű kutyáját utoljára. Annak az évnek a szilveszterén annyira megijedt a primitív emberek szórakozásától, a petárdáktól, hogy elszökött otthonról. Hogy mi lett a sorsa, azt senki sem tudja.
Anyja átfutott a szomszédba, hogy egy kis szilvát kérjen, hiszen az is milyen jó lesz Robertnek az útra. Közben megérkezett az autó. Az autó, amely bár zöld volt, akkor mégis a halál fekete hintójának tűnt. Nehéz szívvel kivitte két utazótáskáját, amelyeket betett a csomagtartóba. Bement apjához, hogy búcsút vegyen tőle. Megölelte, megcsókolta, és csak ennyit mondott neki: „Aztán várjál ám meg apu! Hamarosan jövök!” Az apja rábólintott, majd kezének mozdulatával jelezte, hogy induljon. Beszélni nem tudott, mert ha megszólalt volna, akkor kitört volna belőle is a zokogás. Soha nem akart gyengének látszani a családja előtt. Betegségét is így tűrte, türelemmel, büszkeséggel. Édesanyja visszaért a szomszédból. Kezébe nyomott egy zacskó szilvát, meg egy levelet, ami Robert nevére szólt, akkor hozta a postás. Robert mindkettőt betette a hátizsákjába, majd anyjához fordult. Néztek egymás fátyolos szemébe néhány másodpercig, majd megölelték, megcsókolták egymást. Mindkettőjük szívét húzta valamilyen láthatatlan súly lefelé. Robert csak később értette meg, hogy az a súly a hazaszeretet volt. Mert mikor erről beszélünk, akkor hajlamosak vagyunk „csak” az országra gondolni, amelyben élünk. De ez sokkal több annál. A hazát szeretni az olyan, hogy szereted a nyelvet, amin beszélsz, a házat, amely otthont adott neked. Szereted a családodat, akik mindig körülvettek és biztonságérzetet adtak. Szereted a földnek az illatát és annak termését. Szereted az állatokat, akik megosztották veled az életüket. Szereted a szomszédaidat, a falut, vagy várost, amelyben élsz. Szereted a „magyar” kifejezés minden formáját, mert tudod, hogy te is az vagy, te is odatartozol! De legfőképpen szereted az őseidet, akik nélkül ez mind nem lenne, és nem szerethetnéd mindezt!
Az ölelés nem akart abbamaradni. Csak szorították egymást, mint akik soha nem akarják elengedni a másikat. Érezték a másik könnycseppjét magukon! De engedni kellett, és indulni. Nehéz volt, de megtették. Szó nem sok esett, ami igen, arra sem emlékeznek. Egy egészen felemelő lelki állapot volt az, amit nem mindenki él át az életben. Robert beült az autóba, ami elindult lomhán egy új élet felé. Összeszorult a gyomra. Hátranézett, és az anyját látta, ahogyan ott állt az otthonkájában, és integetett. A kezével csókokat küldött a távolodó autó felé, ami nem állt meg vagy fordult vissza, ahogyan azt ő szerette volna. Az elment. Benne Roberttel, egy általa választott, remélhetőleg szebb jövő felé.
Folyt. Köv.
Bejegyzések (RSS)